Három nappal azután, hogy kiengedtek a kórházból, ismét rosszul lettem. Az éjszakai rosszullétet erős gyomorfájás és magas láz követett. Azt hittem, hogy egy gyomorhurut vagy valami influenza terített le. Hétvége lévén, csak arra tudtam összpontosítani, hogy valahogy túléljem. Egymás után dobáltam be a lázcsillapítókat, de mind hiába. Enni nem tudtam, mert tartottam attól, hogy mégis valami epe van a háttérben. A kórházból úgy engedtek haza, hogy diétáznom kell, de amit adtak papírt arról jóindulatúan sem nevezhetem diétás útmutatónak. Az olyan meg foglazásokkal nem mentem sokra, hogy egyéntől függően fogyaszthat valamit, meg valakinek igen, valakinek nem. Döntsük már el, hogy igen vagy ne. Szerintem a dietetikusok sem tudják, hogy konkrétan igen vagy nem. Azaz mindent ehetsz amitől nem leszel rosszul… A lényeg, hogy maradt a háztartási keksz, mint fő táplálék.
Hétfőn reggel aztán töprengtem, hogy mi tévő legyek. Ok, egyértelmű volt, hogy orvosi ellátásra szorulok, de kihez forduljak? Háziorvos? Ha hozzá megyek akkor újra a Péterfyben kötök ki, az meg nem volt ínyemre… aztán rájöttem, hogy sok lehetőségem nincs. Felhívtam a Péterfy-t ahol egy túlélő hetet töltöttem és igyekeztem megkeresni a kezelőorvosomat. Őt nem értem el, de az ügyeletes doktornővel sikerült beszélnem. Némi adategyeztetés után már képben volt, hogy ki is vagyok és mivel kezeltek náluk. Aztán elmondtam, hogy mi a gondom. Úgy tíz percig faggatott, hogy mit ettem, majd közölte, hogy én nem figyeltem oda a diétára és attól vanak fájdalmaim. Keressem fel a háziorvosomat, hogy vizsgáljon ki…. Na, ez volt az a pont ahol megköszöntem a semmit és a szaktudását. A problémám még meg volt, így más megoldást kellett keresnem.
A Kútvölgyi úti kórházban kötöttem ki. A kórház bejárata felett már mindenkinek tudtára adták, hogy bizony ez nem egy kórház a sok közül. Ez az Orvosi Egyetem kórháza. Az épületbe belépve meglepett, hogy nincs az az áporodott, - nevezzük - betegszagnak. Percekig álltam az aulában és nem éretem semmit. Felmentem a belgyógyászatra. Recepcióra emlékeztető pult, rohangáló orvosok, medikák, ápolók. Nagy nyüzsgés, de semmi fejetlenség. Mint egy nagy zenekari mű, ahol minden kaotikusnak tűnik, de mégis harmónia sugárzik. A recepció mellett váró rész, ahol a vizsgálatra váró betegek bánatos tekintettel meredtek maguk elé. Bánatosan, de mégis nyugodtan, türelmesen. Pár perc várakozás után megjelent egy orvos. Bemutatkozott, majd egy kis türelmet kért és – számomra ez volt az egyik meglepetés – elnézést azért, mert várakoznom kell. Tényleg nem kellett sokat várni, hogy újra megjelenjen. Megvizsgált, majd közölte, hogy gyorsan kell egy labor és egy ultrahang vizsgálat. Délutánra meg volt a diagnózis egyik fele. Epehólyag gyulladás, hasnyálmirigy gyulladás ami a korábbi beavatkozás eredménye, illetve szövődmény is van. Az orvos megnyugtatott, hogy bár komoly a helyzet, de nem tragikus. Mivel azonban nem tudja egyértelműen megmondani, hogy a két diagnózisból melyik a helyes ezért ő másnap mégis megcsinálna egy tükrözést. A bejelentéstől kicsit padlót fogtam, de megnyugtatott, hogy minden rendben lesz és nem fog sokáig tartani.
Az osztályon teltház volt ezért a földszinti sürgősségin kaptam helyet. Nem kicsit lepődtem meg a kórtermen. Három ágyas kényelmes, és egyáltalán nem kelltette azt a nyomasztó érzést mint amit a másik helyen tapasztaltam. Amint betettem a lábam az osztályra egy nővérke fogadott. Mosolygott és tekintetéből azt olvastam ki: „Nyugodjon meg, most már jó kezekben van…”. És abban a pillanatban megértettem, hogy mi az amitől furán éreztem magam. Nem voltam ideges. Féltem, de mégsem… A nővérke megmutatta az ágyamat és megkért, hogy rögtön feküdjek is le, mert máris hozzák a gyógyszert infúzióban. Még a pizsimet sem vehettem fel. Megkérdezték, hogy van-e gyógyszer allergiám, mire viccesen mondtam, hogy nincs, de még lehet. Na ezt nem kellett volna. Amint elindult az infúzió éreztem, hogy egyre melegebb az idő, és erősen viszketni kezd a fejem meg a nyakam. Hirtelen négy nővér ugrott az ágyamhoz és csak azt hallottam, amint latin kifejezéseket dobálnak és közben rohannak el egymás után. Majd egy szemvillanás alatt előkerül egy orvos akinek a nővérek már adják is oda az első fecskendőt. Az orvos számomra ismeretlen nyelven beszél a nővérekkel, majd elviharzik. Kicsit megfordult velem a világ. Gyorsan kezdett kitisztulni a kép és egy vörös illetve, egy fekete hajú ápolónő mosolygott rám. Volt valami a mosolyukban. Korábban még nem láttam nővérek arcán ezt a mosolyt. Megnyugodtam és éreztem, hogy nem volt itt semmi baj. Minden rendben. Még viccelődtek is, hogy na akkor most már tudja, hogy ettől a naptól erre a gyógyszerre allergiás. Kedvesek és rendkívül ügyesek voltak. Jól éreztem magam mellettük. A tudat, hogy ők ott vannak sokat jelentett nekem, hisz amúgy is paráztam másnaptól, de legalább nem kellett más miatt is aggódnom. Sajnos este lejárt a műszakuk és az éjszakások már nem voltak olyanok mint ők. Szó szerint, alig vártam, hogy újra reggel legyen.
Reggel már korán beköszöntek és megkérdezték, hogy miként érzem magam. Aztán egy kicsit beszélgettünk az egészségügyről. Sok mindent megtudtam. Például, hogy milyen nehéz a munkájuk, mennyi felelősség van vállukon és vannak jó és kevésbé jó nővérek. Ja, és azt is, hogy egyáltalán nincsenek megbecsülve. A beszélgetésből egy nagy igazság kiderült. Nem az egészségügyi dolgozóknak kellene kimenni tűntetni, és követelni a jobb bérezést, hanem nekünk betegeknek.
A mi dolgunk és felelősségünk, hogy Ők megfelelő körülmények között, normális fizetésért dolgozzanak. A társadalmi megbecsülés ebben mérhető. Ha a társadalom úgy bánik velük, mintha ők nem lennének a része, akkor valami komoly értékítéleti problémával küszködik. Az értékítéleti probléma, pedig sürgős beavatkozást igényel, nehogy teljesen elfekélyesedjen. Ha a fekélyesedés bekövetkezik, akkor a „Pétery Kórház” mint jelenség hirtelen, és visszafordíthatatlan módon általános, megszokott alaphelyzeté válik. (Ha nem vált máris azzá). A széthullási folyamat végeredménye és következménye megjósolható. Kétféle egészségügyi rendszer lesz.
Lesznek magánkórházak – a TB jogosultságnak nem lesz jelentősége – ahol megfelelő pénzügyi ellenszolgáltatásért juthatunk magas színtű orvosi ellátásért. Bár, mintha már most is így lenne… Igen. Azt hiszem nem kell folytatnom, hogy milyen a másik rendszer….Emlékeznek arra, hogy mit mondogattak nekünk az „okosok”? „A pénz nem boldogít.” „Mit ér a pénz, ha nincs egészség?” vagy „Ha egészség van, akkor minden van.” Na ezeket a közhelyeket illene helyre tenni. Addig valóban nincs gond, míg van egészség, de ne legyünk álszentek. Az egészség pénzbe kerül….sokba…nagyon sokba. Ráadásul egy folyamatos és jelentős kiadási tényező. Ha ezt nem tudja valaki finanszírozni, akkor a megbetegedési esélyei a többszörösére nő. Szóval, két alternatíva van. Folyamatosan finanszírozni a prevenciót, vagy a gyógyításra költünk. Kicsit elkalandoztam eredeti témámtól…
Szóval a földszinti nővérek tüneményesek voltak, és nem a átlagosak, amire egészen gyorsan rájöttem. Amint felkerültem az osztályra láttam, hogy ez megint egy másik világ. Itt már csak két nővérke jutott közel hatvan betegre. A betegek, pedig igen változatosak, de azért zömében idős, nagyon idős emberek. Hozzájuk, pedig sok türelem, empátia és kitartás szükséges. Volt olyan nap amikor pár percen belül kilencen kértek sürgősen nővérkét. A két ügyeletes nővérke szinte megállás nélkül rohangált a kórtermek között. Sokan köztük hosszú évek óta dolgoznak az egészségügyben. A társadalmi megbecsülés hiánya, és a folyamatos igénybevételt látva már nem lep meg, hogy nem mindig tudnak mosolyogni, hogy már a befásultság és az elgyötörtség jelei jelentkeznek. Az évek során megszúrt több ezer véna után, nem biztos, hogy már olyan kifinomultan nyúlnak a beteghez. Teszik a dolgukat, miközben látni rajtuk, hogy már csak rutinból végeznek mindent. Lélekben valahol máshol járnak. Arcukon a fájdalom és fáradság apró szarkalábait lehet megpillantani, hangjukból a kontrolált kedvesség hangja száll. Nem utálják ők a betegeket, hisz ha úgy lenne akkor biztos nem dolgoznának itt. Csupán csak bántja őket tudat alatt az ahogy a társadalom bánik velük. Elfáradtak a politikai ígérgetéstől, attól, hogy velük kampányolnak, de soha nem értük. Hosszú évek alatt sikerült őket porig alázni, miközben nekik is van családjuk, lakáshitelük és befizetetlen számláik. Csak őket sem kérdezi senki. Egy valamire való állami rendszerben bizonyos pilléreket mindig erősen tartanak. Rendvédelem, Egészségügy. Ha ezen szervezetek strukturálisan, financiálisan rendben vannak, úgy társadalmi megítélésük is pozitívabb. Ezért, nem lehet cél (kivéve ha eleve az a vezető hatalom célja) az alap pillérek kivéreztetése. Az ésszerű költségvetés nem egyenlő az erőszakkal „lefaragott” költségvetéssel.
De visszatérve a korházhoz. Sok dologban eltért a másiktól. Ott hajnali négy órakor már zörögtek, csattogtak, és ha nem is akkor, de legkésőbb hat órakor biztos felkeltettek mindenkit. Itt, amikor csak ügyelet volt fél nyolcig nem zaklatott senki. Meg aztán az sem mindegy, hogy ha már kiverik az álmot a szeméből – ha egyáltalán éjjel tudott egy szemernyit is aludni – akkor azt hogyan teszik és miért. A másik helyen nem sok figyelmet fordítottak arra, hogy kit kell és kit nem kell felcsörgetni. Igaz, hogy itt sem, de valahogy még is más volt az érzés. Lehet, hogy azért mert összességében jobbak voltak a körülmények. Nem mondhatom, hogy ott rosszabbak voltak az ápolók, az nem igaz. Csak mások. Más volt a hangulat, a munka megosztás és valószínű, hogy a belső szabályzat is. Itt minden nap ellenőrzik a beépített ér-katétert (nem tudom mi a rendes neve), és tiszta kötést tesznek rá, függetlenül attól, hogy elkoszolódott-e vagy sem. Ami még meglepő volt, hogy egy ragasztószalaggal körbe is tekerik, amire ráírták a katéter behelyezésének dátumát, illetve a kötözés időpontját és személyét. Így nyomon követhető, hogy ki felel azért a munkáért. Kérdeztem a nővérkét, hogy minek kötözi át amikor nincs semmi baja, mire elárulta, hogy „nagy leszúrást kapna, ha nem tenné meg”. Alig bírtam arról meggyőzni, hogy ne vegye ki belőlem a kis csapomat amin az infúziót kapom, mert semmi baja, és igazából nem szeretném ha még egy eremet összeszurkálnák. Már így sincs sok szabad vénám, erem. Tiszta kék zöld a karom a sok szúrástól meg ér-katétertől. A végén aztán meglágyult a szíve és megkímélt egy újabb „szépségfolttól”.
Távozásom napján a kórházi zárójelentés mellé kaptam egy papírt, hogy keresem fel a sebészorvost. Nem nagyon értettem, hogy miért ez a nagy rohanás, hisz majd csak tavasszal szándékoztam volna kés alá feküdni. A sebész határozottan leültetett egy székre, majd előhúzott egy papírlapot és rajzolni kezdett. Rajzolás közben, pedig közölte: „Miután nem ismeri a pontos helyzetet, így nem is várható el, hogy döntést hozzon…” A rajzon máj, epe, epevezeték, hasnyál és gyomor szerepelt. A remekmű végeztével elkezdte magyarázni a helyzetet, közben a rajzon jelölgetett. Az illusztráció jól sikerült, mer villám gyorsan elkezdtem izzadni és a pár perces előadás után már csak azt tudtam kinyögni, hogy „nem akarok tavaszig várni”. A doki felhúzta a szemöldökét és elővette a „műtős” naptárt. Döbbenten láttam, hogy egy centi üres helyet nem láttam december végéig. Hümmögött, majd egy 2013.-as naplót vett elő. Lapozott, és lapozott. Februárnál állt meg a keze. Rábökött egy február végi napra. „Ez lenne, de ez nem lenne túl jó…Hmmm….Nem biztos, hogy kibírja addig….” Kérdeztem tőle, hogy ez alatt mit értsek? Éreztem, hogy komolyabb a helyzet, mint ahogy mondja. Arcán komoly aggodalmat láttam. Várólistára tett, majd felírta a kötelező adatok mellet a telefonszámomat. Búcsúzóul, még megjegyezte, hogy reménykedjek abban, hogy nem lesz semmi gond, míg műtétre kerülök, mert akkor kénytelen lesz a Laparoscopia helyett hagyományos beavatkozással megoldani. Azt tényleg nem akartam.
Kórházi zárójelentéssel a kezemben, hosszú epediétával a tudatomban és majréval átitatva tértem haza. A majré mellett azonban az a nyugalom lett rajtam úrrá, hogy jó kezekben voltam. Ettől azért alaposan megnyugodtam. Tudtam, ha valami gond van kit kell hívni, és számíthattam arra, hogy nem a háziorvoshoz irányítanak majd.
