Magyarország egészségügyi ellátó rendszere már hosszú évtizedek óta beszédtéma, de úgy tűnik, hogy továbbra is csupán csak szövegelés lesz és a tettek a fiókban maradnak. A hosszú évek óta folyó huzavona az orvosok és ápolók bére, illetve az egészségügyi intézmények finanszírozása miatt, mára eljutottunk oda, hogy a kórházi ellátás rosszabb, mint a két világháború között. Erről sajnálatos módon jómagam is meggyőződhettem.
Egy reggel arra ébredtem, hogy a bőröm színe megváltozott és a nap barnította szín helyett mély sárga színre váltottam. A háziorvosom délutános volt, így egy kis ismeretség révén meggyorsítottam a vizsgálatomat. Egy gyors laborvizsgálat előrébb vitte a kezelésemet. A fél nyolcas laborlátogatás későinek tűnt, de legalább tíz órára végezhettem. Délután a laboreredménnyel a kezemben elmentem a háziorvoshoz. Körülbelül két percig nézegette a leletet, majd közölte, hogy itt bizony ultrahangra van szükség. Azt már délelőtt megtudtam, hogy ultrahang vizsgálatra nem lehet hip-hop bejutni, hisz a várólistának köszönhetően egy-de inkább két hónap a türelmi idő. Na, persze ha van némi kapcsolat akkor ez az idő két-három hétre is lerövidíthető. A háziorvosom pillantásaiból arra következtettem, hogy problémám nem bírna ki 2 hetet. Az orvosomnak csak egy lehetősége volt: Beutalt kórházba
Megkaptam a kórházi beutalót és az utasítást, hogy azonnal induljak a Péterfy Sándor utcai kórházba és keressem a 2-es Belgyógyászatot. A kórházat meglátva egy pillanatra elgondolkodtam, hogy vajon biztos egészségügyi intézmény előtt állok vagy valami roskadozó műemléképület előtt. Az épületbe belépve ez az érzés erősödött. Hulló vakolat, koszos, elhanyagolt falak, áporodott levegő. A már-már thriller filmbe illő színfalak között megtaláltam a belgyógyászatot. Néhány perc várakozás után megjelent egy kedves mosolygós arcú doktornő, aki átvette a beutalót és a leleteket. Néhány pillanatig nézegette, majd közölte, hogy üljek le és várjak. Leültem. Gondolataimban az járt, hogy fél öt van, talán már hétre végzek is. El sem tudtam képzelni, hogy tovább legyek ott. Közel egy órás várakozás után jött vissza a doktornő, és közölte, hogy EKG-t és Ultrahang vizsgálatot is kell végezni, de előtte vennének vért. Majd elviharzott. Egy asszisztens jött ki és szólt, hogy megcsinálná az EKG-t. Hozott is egy legalább 30 vagy 40 éves készüléket. Kérdeztem, hogy ez micsoda? Elmosolyodott és közölte, hogy hát ez bizony egy EKG gép, ami vagy működni fog vagy nem, mert mostanában sok a meghibásodás. Majd a sarokba mutatott, ahol még három gép állt romokban. Kicsit meglepődtem, és megkérdeztem, hogy akkor miért nem megyünk a kardiológiára. Ismét elmosolyodott. „Ezek az eszközök is onnan vannak. Mi már csak papíron vagyunk kardiológiai kórház.” Elvégezte a vizsgálatot, a gép is működött. Újra a folyosón voltam és vártam.
Újabb óra várakozás után jött a doktornő, de két szót nem tudtunk beszélni, mert befutott egy mentő, aki beteget hozott. Hiányérzetem volt már az első pillanattól kezdve, de addig nem tudtam, hogy micsoda. Aztán bevillant. Nincs itt valaki más orvos? Az asszisztens közölte, hogy sajnos nincs. Ezt hogy érti? Az egész osztályon csak egy orvos van? A válasz sokkoló volt: „Ügyeletben csak egy orvos van, közel háromszáz betegre, de nővérből is csak kettő…” Hogy micsoda? Háromszáz betegre egy orvos és kép ápoló?”
Az asszisztens szavaitól enyhe sokkot kaptam és gondolataimba merülve ücsörögtem egy kopott fa padon a folyosón, amikor oda lépett egy fehér köpenyes fiatalember hozzám. +Jöjjön velem, lekísérem az ultrahangra”. Már kezdtem félni, hogy milyen látványban lesz részem, amikor megdöbbenve láttam az kórház udvarán egy gyönyörű épületet. Ez, hogy kerül ide? Belépve tátva maradt a szám. Olyan modern és igazán korszerű volt, hogy kezdtem azt hinni, hogy eddig amit láttam csak rossz álom volt. A váróteremben leültem és tévét nézve múlattam az időt, míg rám nem került sor. Megvizsgáltak, diagnosztizáltak és mindezt kedvesen és mosolyogva. Kezdtem megnyugodni és mondtam, hogy na ez már valóban megfelel a kor követelményeinek. A betegszállító elmondta, hogy bizony, nem is győzik rendben tartani, hisz csak idén adták át, de bizony már elloptak innen csaptól kezdve szinte mindent ami mozdítható volt. Hitetlenkedve néztem, és nem értettem. Tényleg mindent széthordanak, ami új? Az újabb döbbenetből mire felocsúdtam, újra a megszokott folyosón találtam magam. Ránéztem az órára, ami már fél nyolcat mutatott A doktornő jött, aztán ment, mert újabb beteget hoztak a mentők. Most egy áramütéses kislányt kellett megvizsgálnia.
Aztán megint elrohant, majd este tíz felé előkerült. Behívott a vizsgálóba és folytatta a vizsgálatot. A végén közölte, hogy kicsit még várnom kell, mert egyeztet a másik belgyógyászattal, mert szerinte oda fogok kerülni. Ezt nem értettem, de nem is tulajdonítottam semmi jelentőséget. Telefonált, egyeztetett és én már indulhattam is át a másik épületben lévő I. számú Belgyógyászatra. Azt gondolná az ember, hogy ez nem egy nehéz feladat, de a Péterfy-ben ez sem egyszerű. A földszintre leérve, gondoltam a kapun kimegyek és a másikon bemegyek…ennyi. Tévedtem. A kapu zárva, portás sehol. Elkezdtem, hát másik kijáratot keresni. Túl sok útbaigazításra nem számíthattam, útmutató táblák -ha voltak is- már biztos valakinek a szobafalát díszíti. Pár perces kitérő után megtaláltam a helyes ösvényt, mint Dorothy az Óz a csodák csodájában. A „sárga út” elvezetett az „A” épület harmadik emeletére, és felsóhajtva olvastam a táblát „I. számú Belgyógyászat”. A gyomrom kicsit összeugrott, mert korábban – amikor a II. számú Belgyógyászatot kerestem – már jártam itt, és igen csak ijesztő látvány tárult elém. Az osztályon fogadott egy fiatal orvos, aki mosolyogva közölte, hogy jó helyen járok és nekem bizony ott a helyem. Hogy mi? Nekem itt? Csodálkoztam. Majd mondtam neki, hogy rendben akkor most már késő van, de folytassuk holnap a beszélgetést. Majd reggel beugrok és akkor megcsinálja a vizsgálatokat. Elmosolyodott és közölte: „Nem. Ön nem megy innen sehova. Az Ön állapota indokolttá teszi, hogy osztályunkra befektessük.” Na, erre a hírre nem számítottam. Ilyen súlyos az állapotom? Az orvos rövidre zárta a beszélgetést és ellentmondást nem tűrően tudtomra adta, hogy maradok. Na rendben, ha maradni kell akkor maradok. Gondoltam, aznapra már elég volt a meglepetésekből. Átgondoltam a napomat. Reggel fél nyolctól járom a rendelőket és most már lassan este tizenegy. Reggel még azt hittem, hogy valami egyszerű kis betegség, most meg már epekőről beszélnek, meg sárgaságról. Elindultam a doki után, hogy megnézzem a „fekvőhelyemet”. Kicsit fura volt, hogy a doki folyamatosan szabadkozik, de nem értettem. Pár perccel később már mindent megértettem. Az orvos oda lépett egy ajtóhoz és kinyitotta. Az ajtón egy tábla „Vizsgáló” felirata jelezte, hogy ez bizony nem kórterem. A helyiségbe lépve egy priccsen már egy beteg feküdt. Az orvos közölte, hogy én leszek a szomszédja, és egy laza mozdulattal a szoba másik végében lévő ágyszerűségre mutatott. Kérdeztem tőle, hogy ez valami vicc? Lesütött, szégyenkező pillantással közölte, hogy nagyon sajnálja, de az osztályukon jelenleg nincs hely, de én még szerencsés vagyok, mert volt olyan, amikor kempingágyon kellett feküdni a betegnek a folyosón. Kiderült, hogy senkit nem érdekel, hogy hány férőhely van az osztályon, a betegeket csak küldik és küldik. Ők meg nem tehetik meg, hogy nem fogadják. A döbbenettől szinte sokkot kaptam és kérdések tömkelegével és tele aggodalommal próbáltam elaludni. Nem sikerült.
Másnap reggel megismerhettem az osztályt vezető főorvost, aki szintén kicsit meglepett volt az elhelyezésemet illetőleg, de nem lehetett ismeretlen számára a helyzet. A kötelező vizsgálatok után elvégezték a kötelező beavatkozást és már toltak is vissza a „vizsgálóba” azaz a „betegszobába”. Csak akkor tűnt fel, hogy a helyiségben egy kiöregedett számítógép (talán az ezredforduló előtti időkből) és egy hordozható EKG berendezés (talán az első generációs változat). Az ágy – ha lehet annak nevezni – nem volt túl hosszú, annak ellenére, hogy nem tartozom a kétszáz centiméteresek klubjába, de így is a térdemnél ért véget. A szoba bár félreeső helyen volt, azért megvolt a maga előnye. Erre azonban csak a második ott töltött napon jöttem rá.
Ott tartózkodásom második napján jelezték, hogy több beteget hazaküldenek a hosszú hétvégére, így felszabadul egy hely a vizsgálóval szembeni kórteremben. Összeszedtem a holmimat és átmentem a kijelölt terembe. Amint beléptem, rögtön összeugrott a gyomrom, hisz valami leírhatatlan bűz vágott mellbe. A nővérke megnyugtatott, hogy ne aggódjak, mert nemsokára elviszik azt a beteget – egy másik kórházba -, aki a bűz forrása. Összeszorított foggal, háborgó gyomorral, de abban a tudatban, hogy egy fél óra múlva lesz jó levegő, dőltem le a számomra kijelölt ágyra. Így is történt. A hajléktalant elvitték egy másik kórházba, mert eltört a keze. Mondjuk azt nem értettem, hogy ha valaki eltöri a kezét, akkor miért kell másik kórházba vinni, mert tudtommal a Péterfynek van sebészeti osztálya, de abban a pillanatban jobban örültem annak, hogy tisztább lesz a levegő. Örömöm nem tartott sokáig, mert két órával később közölte a nővérke, hogy mégis visszahozzák a másik kórházból a hajléktalant. Ez mindenkit sokkolt a kórteremben. Éjfélkor meg is érkezett a mentő és hozta magával a beteget, aki ettől a perctől járóképtelennek minősítette magát, és annak megfelelően cselekedett. Miután elhelyezték az ágyba (ami addigra már fertőtlenített és tiszta volt), egy félórával később már fel is avatta egy termetes és gyomorforgatóan büdös széklettel. Az ágyhoz kötött embereknél ez előfordul, de esetünkben a beteg nem volt még járóképtelennek minősítve. Ezzel sem lett volna nagy dráma, de köztudott volt, hogy ügyeletben egy szakápoló és egy segédápoló van, akik közel 100 beteg ellátásáért felelnek. A belosztályon, pedig nem ritka az ágybavizelés és székelés. Most sem volt ez másként. A „betegünk” bepiszkított és közel két óra múlva jöttek rendbe tenni. A gond csak az volt, hogy reggelre ez a műveletet újra megismételte. Átlagosan napi három alkalommal szart be (nem tudom szebben fogalmazni), és körülbelül másfél, két órát kellett várni, hogy rendbe tegyék. Az ápolók is megunták, mert pelenkába helyezték a beteget és ettől a szoba lakói is megoldást reméltek. Sajnos mindenki tévedett. A szagok nem tűntek el, miután a beteg úgy döntött, hogy ő vigyáz a pelusra és kicsomagolta magát minden egyes vizelés és székeléskor. Azonban mozgáskoordinációja nem volt tiszta, ezért többnyire a kezére szart, az ágyba vizelt , szóval minden maradt a régi felállásban. A rémálom így folytatódott és úgy tűnt, hogy nincs is megoldás erre a magyar egészségügyben. A hat fős betegszobából én voltam az egyetlen aki – annak ellenére, hogy fekvésre volt ítélve –, fel tudott kelni és ki tudott menni a kórteremből. Így aztán igyekeztem több időt tölteni a kórház folyosóján, mint a kórteremben. Persze ez nem volt mindig megvalósítható, hisz amikor infúziót adtak, akkor kénytelen voltam feküdni. A „büdösbogár” bélrendszere, pedig kifogástalanul működött. Igazából a kórteremben fekvőkön kívül másokat nem zavart, hisz az ügyeletes orvosok, jó ha egy nap egyszer benéztek a szobába.
Ha már az orvosoknál tartunk: Én egy hetes ott tartózkodásom végén tudtam meg, hogy ki a kezelőorvosom, de még az orvosok sem mindig tudták, hogy kinek ki a betege. A nővérek sem voltak egyszerű helyzetben, mert nekem diétás étrend volt kiírva, de nem mindig tudták eldönteni, hogy amit hoztak étket az valóban diétás-e. A hab a tortára, hogy a dietetikussal egész ottlétem alatt nem sikerült találkoznom, és mikor kiírták távozásomat tudtam meg, hogy szabadságon van a „kollegina”.
Ha valaki azt hinné, hogy ezzel vége a sztorinak téved. A szagos nappalok és éjszakák mellett érdemes megemlíteni az éjszakai Halloween-t. A politikai elit régi okos döntése értelmében bezárták a Hárshegyet, így nem lehet hova küldeni a szellemileg betegeket. Ezért a kórházak különböző osztályaira sorolják be őket. A belgyógyászat az az osztály, ahova nyugodt szívvel lehet beküldeni a labilis személyiségű embereket, hiszen biztos, hogy van valami gyomor, máj, epe vagy egyéb szervi panaszuk is. A Péterfy Sándor utcai kórház egyes belosztályára most koncentráltan kerültek a szellemi sérültek is. Volt olyan beteg, aki kétségbeesetten – ezért üvöltve – kereste képzelt vagy valós ismerősét kórteremről kórteremre járva. Nem volt ritka az sem, hogy valakin pánikroham lett úrrá és segítségért kiabált, mert úgy érzete, hogy betegtársai – vagy valami idegen erő – az életére törnek. Azonban volt olyan idős beteg, aki annak ellenére, hogy törékeny és védtelen alkattal rendelkezett, de szó szerint mint egy útszéli fúria szórta átkait és fenyegette az orvosokat, ápolókat. A személyzet igyekezett csendesen tűrni, de a végén az egyik orvos megelégelte és közölte, hogy ha nem felel meg neki az ellátás, akkor saját felelősségére el is mehet haza. A beteg miután kihisztizte magát – és addigra szinte az egész emelet felébredt éjszakai álmából – úgy döntött, hogy ő egy percig sem marad. Követelte, hogy hívjanak egy betegszállítót, aki hazaviszi. Az orvos már szabadulni akart a helyzettől és rendelt egy mentőt. A beteget éjszaka közepén hazavitték. Reggel azonban döbbenten látom, hogy újra ott a renitens éjszakai hangoskodó. Ismét balhé, ismét elvitték, majd ismét visszahozták. A folyóson leültem és merengni kezdtem. Hogy van ez? Egy beteg jöhet mehet mentővel, amikor neki kedve van? Mibe kerül ez? Mindig azt hallom, hogy nem tudnak menni a betegekért a betegszállítók, a mentők is kapacitáshiánnyal küzdenek és egy hisztis beteg meg taxiként használja őket? Vajon minden szállítást kifizetett?
Összegezve, lesújtó élményekkel gazdagodtam. Egy hétig szar és húgyszagban kellett lábadoznom, éjszaka – mivel nem akartam altatót – nem sokat aludtam. Kész csoda, hogy egyáltalán nem rosszabb állapotban jöttem ki, mint ahogy bementem. A kormányok jönnek mennek, de az egészségügy nyakig az ürülékben és a vizeletben. Megtudtam, hogy a Péterfy-jelenség nem egyedülálló. Ezért is döbbenetes, hogy míg politikusok a szó legszorosabb értelmében a töküket vakarják – TB és Adómentességtől megrészegülve – és nyugodtak lehetnek abban, hogy a Honvéd Kórházban vár rájuk egy VIP-es szoba teljes ellátással, addig évente valóban több száz orvos és még több ápoló hagyja el az országot. Távozásuk oka, pedig teljesen érthető és elfogadható. A csökkenő egészségügyi dolgozói létszámnak köszönhetően érthető, hogy miért vonnak össze kórházakat. Nem gazdasági okai vannak, csupán nincs, aki bemenjen gyógyítani a kórházakba. Pesti Imre is nyugodtan várhatja a külföldi betegeket és álmodozhat arról, hogy egyszer betegturizmus, mint iparág növelje hazánk GDP-jét, de sok reményt azért ne fűzzön hozzá. Saját állampolgárainkat sem tudják ellátni emberi méltóságuk sértése nélkül, akkor miként szeretné a jobbhoz szokott német, dán, angol vagy osztrák betegeket? Vagy netán lesznek kórházak „nekik” és lesznek „nekünk”. Még egy apró tévhitet szeretnék szétoszlatni. A Magyar egészségügy nem haldoklik. A Magyar egészségügy MEGHALT! Kár azzal kampányolni, hogy így meg úgy javítottunk az egészségügy helyzetén. Azokat csak vak pártaktivisták nyalják be, meg azok, akik vagy nem jártak kórházban, vagy kemény forintokért vásárolták meg az odafigyelést és a nyugalmat.
Az orvosok felé, pedig respekt, hiszen a munkakörülményeik sok esetben nem, hogy nem jók, de egyszerűen szánalmas, tragikus és felháborító. Érthető, hogy olyan áldatlan állapotok, melyek a fent említett kórházban uralkodnak nem végezhető sikeres és jó munka. Azt már nem firtatnám, hogy miért kell beletörődni cikkem „büdi”-jének elviselésébe és miért nem küldte tovább a kórház a XIII. kerület Szabolcs utca Kórházába, ahol 2012. október 5.-én adták át a kimondottan hajléktalanok ellátására átalakított részleget, ami rendelkezik többek között belgyógyászattal is. Az sem világos, hogy miért kell egy olyan kórházba vinni betegeket, ahol már nincs hely. Szóval, van baj, nem kevés. Én leszűrtem a tapasztalatomat és a kedves nővérektől elnézést kérve, de többet nem szeretnék a cikkemben szereplő kórházba menni.
A kórház, pedig kívül-belül felújításra szorul, hogy legyenek ülőkék a WC-ken, a falból ne lógjanak ki a vezetékek, a kórteremben lévő lámpatestek működjenek, a nővérhívók is betölthessék szerepüket. Ne fogyhasson el az ágynemű, a pelenka és a gyógyszer az osztályokról. Nem fociakadémia kell, meg Borsodi liga, hanem egészségügy. Mert ha nincs egészség, akkor nem lesz három gyerek, négy kerék, meg száz-lépés és egyéb ostoba faszságok. Szóval az adófizetők pénzéből van mire költeni és mondjuk nem az NB I-re, meg új ország névre, utca táblákra, nyomtatványokra és „tízparancsolatok”-ra.
